Téli mesék

Téli mesék

 


Hárs László: Pehelyke


Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Számomra ismeretlen szerző: A kíváncsi hópelyhek
A nap éppen lement, amikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

No, anyó – mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyen -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdenek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyerekek – csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már régen elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk – mondták a hópelyhek. – Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is.

Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket – mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. – Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi utcán. Mire delet harangoztak, locs-pocs lett a városi hóbol. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek.

 

Rákos Klára: A hóember

Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépaorrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyószeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, míg csak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - Ott állt a kert végében peckesen, a fogvacogtató szelet sem bánta. Büszkén viselte sárgarépa orrát és messziről is pirosló csipkebogyószemét. Hóna alatt az ócska cirokseprűvel madárijesztőre hasonlított.

Délután újra esett a hó. A hóember meghízott a rátapadó hópelyhektől.

A puha csendet távoli szárnycsattogás verte fel. Rigómama élelmet keresett, de nem talált. A madarak már az utolsó fagycsípte gyümölcsöt is elfogyasztották a lejtő vadalmafáiról. Hiába kutattak az erdő vadjai is eleség után, a széna elfogyott az etetőből, s a hólepte, fagyott föld sem rejtegetett már semmiféle ennivalót.

- Mi lesz velünk? - tűnődött az őzike -, ki segít rajtunk?

- Kérdezzük meg a hóembert! Talán ad valami jó tanácsot - makogta a nyúlapó.

A hóember alakja messze kimagaslott a kopár bokrok közül, sárgarépaorra és csipkebogyó szeme virított a fehérségben.

Az állatok fázósan topogtak körülötte.

A hóember hosszan nézte a csupacsont négylábúakat, és segítségkérőn fordult a naphoz. Napocska odaküldte legmelegebb sugarát. A hó olvadozni kezdett a répa körül, és a répa lecsúszott az őz meg a nyuszi elé.

- Osztozzatok meg rajta - mondta a hóember. - Nekem már úgyse sokáig lenne rá szükségem - tette hozzá, mikor látta a nyuszi tétovázását.

Az állatok megköszönték a váratlan ajándékot, és eltűntek az erdőben. A hóember melegséget érzett a szíve körül - azt hitte, talán a déli napsütéstől.

Éjszaka újra hidegebbre fordult az idő. A hóembernek eszébe jutottak a kert éhező-fázó madarai, s üzent értük a hajnali széllel.

- Kérlek, tisztítsátok meg a seprőmet a rajta maradt magoktól - mondta a madaraknak.

Ahány feketerigó, cserregő szarka, vörösbegy volt a környéken, mind odasereglett a hóember köré! Szemezték a söprűről a magokat, mígcsak a puszta vesszőnyél maradt. Akkor felfújták a tollukat, és jóllakottan elrepültek.

A hóember pedig elégedetten pislogott csipkebogyószemével.

Ismét eltelt egy nap.

Süni ballagott búsan a kert alján.

- Miért lógatod az orrodat? - kérdezte a hóember.

- Legurult a tüskémről az utolsó hullott vackor - panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak irr-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.panaszolta a süni. - És még egy száraz levelet sem találok!

A hóember semmit sem szólt, de odaadta a két csipkebogyót.

Csupa verőfénnyé vált a világ! A nap nagy nyalábsugarától olvadozott a hótakaró. Már csak itt-ott akadt egy kis hófolt a domboldalon. Aztán a hóember is elolvadt, nem maradt belőle más, csak a seprűnyél.

Másnap a hóember helyén friss hóvirágok bújtak ki a földből, a kiránduló gyerekek nagy örömére.

 

Számomra ismeretlen szerző: Mese a Tél apóról


Nagy pelyhekben hullott a hó s az erdőt vastag lepellel vonta be. A zúzmarás fák, melyeken csak néhány levél maradt, gyémántként csillogtak a ragyogó napfényben. Minden csendes, néma volt, csak pár veréb és sármány szállt ágról-ágra, hangos csicsergésükkel fel akarva ébreszteni az alvó természetet.

Az erdő szélén magányosan állt egy kis házikó, mely körül Margit és Ákos vidáman szánkóztak. Mind beljebb-beljebb haladtak az erdőbe s már fázni kezdtek, mikor észrevették, hogy nagyon is messze távoztak a szülői háztól. Gyorsan hazafelé igyekeztek hát, de útközben egy furcsa kis házat pillantottak meg, mely egészen hóból épült, ablakai pedig átlátszó jégből.

- Milyen jó lenne egy kicsit megpihenni, mondotta Ákoska, ki nem annyira fáradt volt, mint kíváncsi, hogy vajon ki lakhatik a furcsa házikóban?

Margitka szívesen beleegyezett, s lépteiket a különös ház felé irányították. Illendőképpen köszönve nyitottak be, de rendkívül megijedtek, mikor egy hosszú szakállú, fehér emberke közeledett feléjük.

- Ne féljetek, kicsikéim, szólott az öreg, én vagyok a hosszú szakállú Tél apó, üljetek le és pihenjetek meg nálam, mert tudom, hogy fáradtak vagytok.

A gyerekek felbátorodtak e nyájas szavak hallatán s örömest pihentek Tél apó házikójában, aki nagyon megszerette a vendégeit, s mulattatásukra élettörténetét is elmondta, mit a gyerekek nagy érdeklődéssel hallgattak.

- Nagyon, de nagyon öreg vagyok én, kezdte Tél apó, száz meg száz esztendő nyomja vállamat, azért jól figyeljetek, hogy megértsétek Tél apó beszédét.

Mikor a jó Isten megteremtette a világot, még a fáktól is megkérdezte, hogy hol szeretnének élni? És teljesítette óhajtásukat. Tőlem is megkérdezte hát az Úr, hogy hol szándékozom tölteni életem napjait? Kívánságom félig teljesítette is, s megengedte, hogy ott legyen hazám, hol örökös hó és jég borítja a földet.

Igen ám! De a jó Isten megsajnálta az itteni gyermekeket, kik sohasem láthatnak havat, jeget s nem ismernék a télnek kedves mulatságait, ha én örökké a havasok országában élnék, s megparancsolta, hogy az évnek három hónapját itt kell töltenem. Most már magam is belenyugodtam, látva a vidám gyermekarcokat, amint nevetgélve csúszkálnak a jégen, s ujjongva szánkóznak a ropogós hóban, s úgy örül a lelkem, hogy ezeket a mulatságokat én szerzem a boldog gyermekvilágnak.

De már nem sokáig időzöm itten, mert közeledik az idő, hogy visszamenjek az én igazi hazámba, hol örökös jég van, hol sohasem olvad a hó: ott vagyok én igazán boldog.

Ti pedig kedves gyermekek, használjátok fel a tél hátralevő idejét s azután néha gondoljatok Tél apóra is, ki a viszontlátásig szeretettel fog gondolni rátok.

A gyerekek szépen megköszönték Tél apó szívességét, s gyorsan hazafelé indultak.

Volt mit hallgatni anyuskának és apuskának, mert Ákos egész este a Tél apóról beszélt.

Margitka pedig könyökére támaszkodva hallgatta Ákoska beszédét, míg elálmosodott. És álmában is Tél apóval élt, vele beszélt, hosszú fehér szakállát cirógatta és könnyes szemekkel megsiratta mikor - az álom szép világában - útnak indult Tél apó, hogy helyet adjon Tavasz királynője tüzes fogatának.

Forrás: http://jazsoli5.freeblog.hu/categories/mesek_a_termeszetrol/

Oldalainkat 46 vendég és 0 tag böngészi